KI VOLT II. RÁKÓCZI FERENC

SZÁRMAZÁS

Régi és gazdag családból származott, amelynek gyökerei egész a történelmi Magyarország kezdetéhez nyúlnak vissza, családja más, nagy jelentőségű mágnás családokkal is kapcsolatot tartott. Ősei a Bocskai István -féle felkelés idején léptek ki a polgári névtelenségből, és az egész XVII. század folyamán ott tündököltek Erdély és a Felső Magyarország politikai egén. Valójában valamennyien személyes kapcsolatban álltak Kassával, a mai Keletszlovákia területével és Kárpátaljával. Apja, I. Rákóczi Ferenc (1646-1676) részt vett a Wesselényi-féle összeesküvésben, császári fogságban raboskodott, amelyből ugyan kiváltották, de a börtönélet következményeibe belehalt. Édesanyja, Zrínyi Ilona (született 1643-ban) jelentős horvát családból származott. I. Rákóczi Ferenc halála után újból férjhez ment Thököly Imréhez (1657-1705). Részt vállalt annak harcában, majd követte férjét törökországi száműzetésébe, Nikomédiában hunyt el 1703-ban. Nagyanyja, az ismert Báthory Zsófia (1629-1681) volt a kassai jezsuita templom megalapítója, ahol apjával együtt vannak elhelyezve.

GYERMEKKORA ÉS IFJÚSÁGA

Az ifjú Ferenc a mai keletszlovákiai Borsi községben született 1676. március 27-én. Gyermekkora jelentős részét a munkácsi várban töltötte, amelynek hősi védelmét 1686-ban és 1688-ban személyesen is megélte. Ezek után Kolonics érsek lett a hivatalos gyámja, aki Prágában és Jindřichuv Hradec-ben neveltette a jezsuitáknál. Ifjú éveit a császár felügyelete alatt töltötte, ő választott számára mennyasszonyt is, Sarolta Amália von Hessen – Rheinfells személyében, akivel az ifjú Rákóczi 1694-ben Kölnben házasságot is kötött. A fejedelem a mai Keletszlovákia területén található birtokaira költözött és élte egyhangú birtokosi életét a nagysárosi várban. Itt ismerkedett meg eljövendő társával, Bercsényi Miklóssal, aki Ung vármegye főispánja volt. Kapcsolatba került Bécs császári praktikáival is, amely a törököktől megszabadított Magyarország kihasználásán munkálkodott. Rákóczi megpróbált kapcsolatot teremteni az ellenséges hatalommal –Franciaországgal. Azonban XIV. Lajosnak címzett levelét elfogták, Rákóczit a bécsújhelyi börtönbe vetették.
1701-ben sikerült Lengyelországba szöknie, ahol nemes Sieniawsky úrnál maradt száműzetésben.

A FELKELÉS

1703 tavaszán kitört a tiszaháti felkelés, és a nép képviselői meggyőzték Rákóczit, hogy álljon az élükre. Ez aztán össznemzeti felszabadító harccá nőtte ki magát, majd az egyszerű néphez csatlakozott a nemesség jelentős része is. A felkelők (a kurucok) kihasználva a spanyol örökösödési háborút, amelyben Bécs is érdekelt volt, meglehetősen gyorsan birtokukba vették az akkori Magyarország és Erdély jelentős részét.
Az erdélyi rendek Belgrádban 1704-ben Rákóczit vezérlő fejedelemmé nevezték ki, majd 1706-ban Szécsényben a rendi konföderáció vezetőjévé. Ekkor kerültek előtérbe az addig ismeretlen felkelők: Forgách Sándor, Pekry Lőrinc, Ocskay László, Vay Ádám. A felkelés másik jelentős képviselője, és Rákóczi jobb keze, Bercsényi Miklós gróf lett. A felkelés sikeres volt, XIV. Lajos katonailag, technikailag és anyagilag is támogatta, de Buda és Pest környékét nem sikerült elfoglalniuk, sem a katonai határvidéket, sem Erdély városait.
A császári erők fokozatosan konszolidálódtak, a felkelés gazdasági alapja hanyatlott, sor került az első komoly katonai kudarcokra is, a felkelés politikailag radikalizálódott (1707 – Ónodi országgyűlés). A felkelés katonai törése 1708. augusztus 3-án következett be, amikor Trencsény mellett a kuruc seregek vereséget szenvedtek. Ezzel a kuruc mozgalom hanyatlásnak indult. Rákóczi megpróbálta összefogni csapatait, még mindig hitt a végső győzelemben. A császári csapatok lassan elfoglalták a történelmi Magyarország egyes területeit – a Dunántúlt, a központi területeket, a mai Nyugat- és Középszlovákia vidékét. A kuruc seregek sorozatos vereséget szenvedtek. Az 1709-es évektől az országot (valójában egész Közép-Európát) pestisjárvány - sújtotta. Ez a tény egy időre lelassította az ország elfoglalását, és ezzel a felkelés leverését is.
Rákóczi szabadságharca egyre inkább a keleti országrészekbe szorult vissza. Közeledett a vég. XIV. Lajos visszavonta segítő kezét, az a törekvés, amely a többi külföldi hatalom segítségét igyekezett elnyerni, kudarcba fulladt. 1711 tavaszán a felkelés a végét járta. A kuruc vezérek egyike, gróf Károlyi Sándor már béketárgyalásokat folytatott a császárral. 1711 május 1-én a maradék kuruc seregek Szatmárnémetinél megadták magukat, és ezzel véget ért a Rákóczi-féle felkelés (a magyar nemesség utolsó rendi felkelése). A kurucoknak felajánlott békefeltéltelek azonban nagyvonalúak voltak, és így a történelmi Magyarország megúszta a maga fehérhegyi ütközetét.

SZÁMŰZETÉS

Rákóczi fejedelem, Bercsényi gróf és még jónéhány társuk nem fogadták el a császár által felajánlott kegyelmet és még a felkelés teljes befejezése előtt száműzetésbe vonultak. Először a szomszédos Lengyelországban tartózkodtak (1712-ig), azt remélve, hogy a katonai helyzet még megváltozik. Később bizonyos időt Franciaországban (1717-ig), Versailles-ben a királyi udvarban töltöttek, Rákóczi a Grois Bois-ban lévő kolostorban is volt. Az Ausztria elleni harc azonban véget ért. XIV. Lajos halála után (1715. 9. 1.) és a régensség bevezetésével a magyar száműzöttek elvesztették politikai vonzerejüket, így elfogadták a török szultán meghívását. Az itt tartózkodásukba azonban beleszóltak a győztes európai hatalmak, és elűzték őket Konstantinápolyról és a környékéről is. Rákóczi és társai, mint elfelejtett száműzöttek éltek (1720-tól) Rodostó városában a Marmara tenger partján. Itt hunyt el a fejedelem 1735. április 8-án. Konstantinápolyban temették el, a keresztény negyedben, a Szent Benedek templomban, édesanyja sírja mellett.

EMLÉKE

Hosszú évtizedeken keresztül volt Rákóczi fejedelem emléke erőszakkal elnyomva, és ő maga hazaárulónak kikiáltva. A korszak irodalmában nincsenek feljegyzések a fejedelemről. Az idők azonban fokozatosan megváltoztak, létrejött az Osztrák-Magyar kiegyezés és II. Rákóczi Ferencről és a kurucokról újból szabad volt beszélni. Magyarországon megkezdték az erőszakkal elfelejtetett múlt feltárását, és főleg Thaly Kálmán történésznek köszönhetően 1889-ben Konstantinápolyban újból felfedezték Rákóczi sírját. Feltérképezték a rodostói száműzetés helyszínét is. A fejedelem és családja, valamint a bujdosótársai földi maradványait kiemelték sírjaikból és hazaszállították, ahol az őket megillető helyen végső nyugalomba helyezték (1906). A kassai dóm speciálisan kialakított kriptájában helyezték el II. Rákóczi Ferenc, édesanyja Zrínyi Ilona, fia Rákóczi József, társa Bercsényi Miklós gróf, annak felesége Csáky Krisztína grófnő, tábornoka Eszterházi Antal gróf és udvarmestere Sibrik Miklós földi maradványait.